Jabdáztam, motojoztam, csúszdásztam!

Sokszor kérdezzük tőlük, mit csináltak ma az oviban vagy a bölcsiben. Persze nem mindig pont a feltett kérdésre kapunk választ, és nem is mindig akkor, amikor számítunk rá.

Dalmitól is megkérdezzük, hogy „Mit csináltál ma a bölcsiben?” vagy „Kivel-mivel játszottál az udvaron?” Egyszer azt válaszolta: „Jabdáztam, motojoztam, csúszdásztam”, nagyon aranyos hangsúllyal tudja ezt előadni. Tetszik nekünk, ezért másnap, harmadnap is megkérdeztük, a válasz mindig egész pontosan ugyanaz volt. (Persze sok minden mást tényleg nem nagyon lehet csinálni a bölcsi udvarán).

Aztán legközelebb más kérdésekkel próbálkozunk, hogy ennél kicsivel többet is megtudjunk. De sokszor máshogy derül fény arra, hogyan telnek a napok. Egy kis sérülés a kezén, és mutatja, hogy „bibis, fáj”. Ilyenkor elég hamar megtudjuk tőle, hogy elesett aznap a bölcsiben.

Aztán egyszer csak olyan mondókát kezd el kívülről mondani, amit itthon régen nem mondogattunk. Szóval biztosan sokat mondókáznak, mert a repertoár szépen bővül: Fújja szél a fákat, Zsipp-zsupp, Cini-cini muzsika, Megy a gőzös, és az örök elmaradhatatlan Hinta palinta. Ez utóbbi 2-őt velünk tanulta, a hinta palintát még a nyáron a sok hintázás közben (óriási kedvenc volt a hinta ezen a nyáron).

Egyszer látjuk, hogy a bölcsibe érkezéskor a Inci néni felteszi egy magas polcra a kisegerét. Utána meg is kapjuk a magyarázatot: ha nála van, állandóan a kezében van, és azzal sétál, nem játszik, mert ha játékba kezd, és lerakja maga mellé, valamelyik gyerek biztosan megszerzi, és attól teljesen kiborul. Így aztán egérke felül a polcra, és „onnan nézi Dalmit, hogy hogyan játszik”. Így játék is van, és a kisegér is „biztonságban van”. Ez a kis történet rögtön azt is megmutatja, honnan ered, hogy Dalmi, ha félrerakja a kisegeret, nehezen szakad el tőle, és hozzáteszi: „Nem bántsa senki”.

Amikor érte mentem, ha nem mondták, egy darabig mindig megkérdeztem, hogy hogyan evett Dalmi. Mindig mondták, hogy jól. De ha furcsa étel volt az étlapon, azért továbbra is megkérdeztem, míg végül egyszer azt a választ kaptam: „Igen jó étvágyú kislány és villámgyorsan belapátolja az ételt. Ha valamit Dalmi nem eszik meg, akkor tudjuk, hogy annak tényleg nincsen jó íze!”
Ezt annál inkább hihetetlen hallanom, mert mindig farkas éhesek mindketten, mikor elhozom őket. És tényleg kapásból nyűgösek, alig bírunk bárhova eljutni, ha elmarad a szokásos banán-elmajszolás az intézmény ajtaján kilépés közben.