11 hónapos volt Dalmi, amikor egyszer családilag kint voltunk a kertben, és Apától Anyáig megtette az első önállónak kikiáltható lépéseket. Majd néhány hétre rá, 4-5 lépés is sikerült a nyaralásunk alatt. Kis szünet után Dalmi az 1 éves születésnapja után 1 héttel egyre jobban rákapott az ízére, és motiváló környezetben (Dene is vele szaladgált a járását utánozva, billegve, mint egy kis pingvin), egyre nagyobb távolságokat is boldogan megtett, már akár 4-5 métert is. Majd egy szép csütörtöki délutánon, a délutáni alvástól felfrissülve, egyszerűen elindult. Alig hittem a szememnek. (Bár egy kicsit könnyebben, mint alig több, mint egy éve Dene elindulásakor.) Minden külön bíztatás nélkül, elkezdett Dalmi járkálni a lakásban, és kapaszkodótól kapaszkodóig ügyesen lépegetett. Nem kedvtelenítette el az sem, ha időnként lehuppant, keresett valami támaszt, és újra felállt, folytatta a kalandozást. Pár nap múlva már a kertben is próbálgatta tudományát. Alig 1 hét alatt szép stabil járás lett belőle, majd hamarosan az önálló kapaszkodás nélküli felállást is sikerült begyakorolnia, most már ez is remekül megy. Imád valamit hordozni a kezében, először az egyik kezében cipelt mindig valamit, legszívesebben a kis locsolókannáját, pár napja pedig a kétkézzel fogja a tárgyakat (pl nagy labdát), és úgy járkál vele a lakásban. Onnantól kezdve, hogy felébred, állandó mozgásban van, a négykézlábazás eltűnt, mintha sosem lett volna, és meg sem áll, megy, felvesz valamit, hurcolja, bemegy a különböző helységekbe, szerez valamit, majd kijön, odajön, megmutatja, megy tovább. Ha elveszti az egyensúlyát (magától, vagy némi bátyótól jövő erőhatásra), feláll, és megy tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése